Egy fa, két fa, három fa...
Csak úgy rohantunk a főúton álldogáló fák mellett kocsival. Nem tudtam nem arra figyelni, hogy minél messzebbre megyünk a háztól, annál furcsább a környezet. Nem olyan mindennapi, mint otthon. Vagyis már nem otthon, csupán mint egy lezáródott fejezet.
Az ujjaimmal kopogtattam az üveget unalmamban, anyám pedig mérhetetlen pontossággal figyelte a forgalmat.Egyszerűen bele sem mertem gondolni hogy milyen az, amikor egy helyen lehetetlen beilleszkedni és nem találja az ember odavalónak magát. Kirázott a hideg, s egyszerre borzongva kaptam el a fejemet a fák nézegetésétől, mert rosszul lettem. Nagyokat sóhajtva próbáltam anyu előtt leplezni a dolgot, de nem voltam túl precíz, ezért természetesen egyből kiszúrta, hogy valami nem oké.
- Minden rendben? Mi a baj?
Aggódva kérdezősködött és próbálta felmérni a helyzetet.
- Igen minden oké, csak túl sokat bámultam a fákon.
Egyenes válaszommal nem nyugtattam meg túlzottan őt, de nem is érdekelt tovább a dolog, inkább rátámaszkodtam az ablak szélére és mély levegőt véve igyekeztem nem iderókázni.
- Mikor érünk már oda, anyu?
Zoé türelmetlenül tépte ki a fülhallgatót a füléből, majd az ülés közepéről óvatosan odacsúszott az ablakhoz, hogy körülnézzen kicsit.
- Légy türelmes kicsikém, még nagyon sokára érünk oda.
Anyu kifejezetten jól kezelte a dolgokat, nem úgy, mint általában szokás, hogy olyan ideges, mint akinek megjött, szóval lehet hogy már most érvényesülnek az új "otthon" előnyei.
Egyszer csak megcsörrent a telefon, aminek nem örültem. Anyut sose hívja senki, szóval ez elég indok volt arra, hogy ne keressem ki a táska legalján heverő kis készüléket.
Inkább idegesen matatott mindenfelé, minthogy arra figyelne, hogy merre tart az út.
Egyik pillanatról a másikra került elénk egy másik kocsi.
Zoé felsikított, én teljes erőmet beleadva markoltam meg a műszerfalat, majd becsukott szemmel kiabáltam el magam, ahogyan anya is. Fékcsikorgás, s egy hatalmas csattanás hallatszott csupán, majd úgy éreztem a mellkasomból minden kiszakadt. Hihetetlen fájdalmat éreztem a lábam környékéről.
Megrémültem. Nem mertem felemelni a fejem, mert tudtam, hogy valami iszonyat rosszal kell szembesülnöm.
- Élek. Még itt vagyok. Nincs semmi baj, anyáék is jól vannak. Biztosra veszem.-
A gondolataim százával cikáztak a fejemben, de egyik sem tűnt túl ésszerűnek, hiszen mi van, ha elvesztettem őket? Nem. Nem gondolhatok ilyenekre. Nem történhet meg ez.
Remegve emeltem fel a fejem, hogy megnézzem mi történt. Anya mocorogva és nyögdécselve próbálta magát kituszkolni a kormány alól. Megnyugodtam.
- Uram Isten, mit tettem?!
Anya hisztérikus sikolyától leírhatatlan fájdalom ütötte meg a szívemet. Mi van, ha a másik kocsiban lévők meghaltak? Mi lesz akkor, ha anya ezt nem tudja feldolgozni?
Anya lassan hátrafordult, hogy megnézze, Zoé rendben van-e.
A húgom, mint egy fadarab feküdt a földön. Nem mozdult, s ekkor már én is elvesztettem a fejemet.
- Zoé!!!! Kelj már fel, hallod?! Nem vicces! Könyörgöm, kelj fel!
A torkomban lévő gombóctól nem tudtam mást tenni, mint ordítani, s hogy remélni, hogy talán erre felébred.
Nem kelt fel. Kiszálltam a kocsiból, majd azonnal a hátsó ülésre siettem, Zoé mellé. Anya is azonnal hátrajött hozzánk, s mikor meglátta a csendben fekvő kislányt, leesett a földre, s kezébe temetve az arcát, szinte ordítva sírni kezdett.
- Anya, még nem biztos hogy vége. Nem lehet! Nem engedem, érted?!
Zoé fölé hajoltam, s egy puszit nyomtam a homlokára, teljesen kisírt szemekkel, s szorosan magamhoz öleltem, addig amíg a mentő meg nem érkezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése