Remegve, koszosan, fájdalommal teli érzésekkel bámultam az órámat, de akárhányszor ránéztem, mintha az idő egyszeriben megállt volna.
Ahogy kinéztem a betört szélvédőn láttam, hogy a másik kocsiban ülők közül mindenki épségben van, és minden gond nélkül kászálódtak ki a kocsiból.
Egyszerre éreztem egy kis nyugalmat, s egyben egy leírhatatlanul nagy fájdalmat a szívemben.
Kapkodtam levegő után. Nem akartam és nem is tudtam felfogni ami történt.
Anya vörösre sírt szemekkel simogatta Zoé haját, közben pedig a kezemet szorította.
- Mi lesz most velünk?
Kissé elcsuklott a hangja, szinte már sírásba ment át, s egyszeriben engem is magával ragadott.
- Nem tudom anya...Nem tudom. - mondtam teljesen tanácstalanul, majd magamhoz öleltem őt is.
Hirtelen meghallottam a várva várt hangot. Még sosem örültem ennyire egy szirénázó mentőnek, amelyik épp felénk tart.
Eléggé homályosan láttam mindent. Olyan volt minden, mint valami véget nem érő rémálom.
Futottak felénk. Gondolom a mentősök. Vagy nem tudom. Alig látok.
Szorosan fogtam Zoé kezét, s ahogyan éreztem, hogy valaki, vagy valami erősen próbálja kitépni a kezeimből őt, azonnal visszarántottam.
- Ne! Kérem ne vigyék el tőlem!
Magam elé bambulva kiabáltam mindent, amit csak tudtam. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, akitől el akarják venni a játékot. Ez nem játék volt. Hanem egy élet, amire vigyáznom kellett.
- Kérem, engedje el, hogy segíteni tudjunk rajta! Elveszíthetjük, ha nem engedi elvinni!
Szinte már a hangok is kezdtek összemosódni a fejemben. Rettenetesen hasogatott, mintha késsel szurkálnának. Valamilyen oknál fogva meggondoltam magam, és elengedtem a hideg, aprócska testet.
Csak figyeltem, ahogyan elvesznek tőlem mindent, ami fontos. Elvitték anyát, a húgomat, s most én jövök.
Egy kéz nyúlt felém. Megragadott, majd egy határozott mozdulattal kiemelt a roncsból, hogy áttehessen egy hordágyra.
Nyikorog. Zörög. Hangos és zavaró. Ahogyan gurítottak a mentő felé, egyre jobban kezdett zavarossá válni minden. Jobb lett volna, ha becsukom a szemem és várom, hogy mi fog történni. De féltem. Nem tudom mitől, talán attól, hogyha most elalszok, többé nem ébredek fel. Legalábbis nem itt.
Újra hallani lehetett a sziréna hangját, ami bejárta az egész környéket, majd a hely, ahol mindez történt, már csak egy emlék, amely vagy szerencsével végződik, vagy egy élet elvesztésével.
Lekötöztek odabent. Ez a kocsi olyan sebességgel ment, hogy megint rám jött a rosszullét.
- Pulzus; rendben. Vérnyomást mérek.
Kizárólag szakmai kifejezéseket lehet használni akkor, mikor az ember azon izgul, hogy megéli-e a holnapot? Miért nem beszélhetnek érthetően, hogy kivehessek valamit a mondatokból.
Mikor egy nagyot dobott valami a mentőn, megnyugodtam, hogy végre beértünk a kórházba.
Kicsatoltak, majd kinyitották az ajtókat, s sietve vittek be.
A folyosók végtelen hosszúnak tűntek. Minden méterben egy újabb lámpa volt felettem, amik majdnem megvakítottak. Én csak néztem és néztem, amíg meg nem pillantottam a szobámat, ahová gondosan elhelyeztek.
- Meg fogok halni?
Rekedtes, fájó hangon kérdezgettem percenként meg ezt, majd rájöttem, hogy felesleges, hiszen senki sem fog nekem válaszolni.
Hirtelen több árnyat láttam magam felett, amik akaratomon kívül is ellehetetlenítették a mozgást számomra.
Próbáltam kitörni a kezeik közül, de nem ment. Iszonyatos szúrást éreztem. Meg akarnak ölni?
Az infúzió nem lehet ilyen rossz. De azért meg volt minden okom arra, hogy féljek.
Gördülő hang. Ugyanolyan nyikorgás hallatszott. A fájdalomtól összeszorított fogammal próbáltam elfordítani kicsit a fejem, hogy megnézhessem, mi történt.
Láttam, ahogyan Zoét behozzák.
Kínozták őt. Bántották. Rákötöttek mindenféle vackot, ami szörnyű látvány volt. Nem akarom ezt.. Legyen már vége. Lélegeztetőgép és infúzió, majd egy tucat injekciót adtak neki.
Könnybe lábadtak a szemeim attól, amit műveltek vele. Minden megmaradt erőmet beleadva letéptem a kezemről az infúziót, majd addig löktem magam az ágy széle felé, amíg le nem estem a földre.
Nagy fájdalmak közt próbáltam felállni, de akárhányszor próbáltam, összeestem. Fájt a lábam, fáj a szívem, fájt mindenem. A teremben lévő nővérek és orvosok mind megfogtak, hogy felsegítsenek, s visszategyenek az ágyamba.
- Nem! Oda akarok menni hozzá!
Ahogy csak kifért a torkomon, üvöltöttem és sírtam egyszerre. Eszeveszettül próbáltam kiszabadulni a karmaik közül, de erősebbel voltak nálam. Épp, hogy elértem Zoé kezéig, hogy megfoghassam és beszélhessek hozzá.
Őrült nagy súly húzott a föld felé, de lehet hogy csak a sors döntött így. Valamikor vége kell legyen. Ha nem is máskor, akkor most.
De ha már el kell mennem, úgy menjek el, hogy elbúcsúztam, aztán ki tudja mi lesz.
- Szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése